A szobrok városa alkotói: Balázs József Róbert

1972-ben Kazincbarcika a várossá nyilvánítás 25. évfordulóját ünnepelte – na persze természetesen nem a sajátját, hanem a testvérváros Dimitrovgrádét. A szeptemberi jeles naphoz igazodva városunkban magyar‒bolgár barátsági hetet is rendeztek, ennek keretében adták át a Dimitrovgrád parkot az alsóvárosban. A parkban található egyik művészeti alkotás ekkorra még nem készült el, Balázs József Róbert „mozaikcímerét” egy virágkompozíció helyettesítette. Az alkotó első köztéri műve egyébként New Yorkban található, amelyet a Dimitrovgrád-címer előtt körülbelül hét-nyolc évvel, 1965-ben készített el.

A festő- és mozaikművész, képzőművész Balázs József Róbert 1930. július 31-én született Budapesten. 1953-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Berény Róbert, Bernáth Aurél és Domanovszky Endre tanítványa volt. Tagja volt a Csók István Alkotóközösségnek, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, valamint a Magyar Szépmíves Társaságnak is. Egy évtizedig a Ferenczy István Képzőművészeti Kör tanáraként és a Népművelési Intézet külső munkatársaként, valamint a Fővárosi Tanács szakreferenseként tevékenykedett. A grafikával és bútorkészítéssel is foglalkozó Balázs József Róbert a „murális márvány mozaikok mellett alkotott kisebb méretű, táblakép nagyságú kőmozaikokat is, ezekben konstruktív formanyelven, elvonatkoztatott valósággal jelenítette meg a lírai és drámai szimbólumokat” – olvasható a művészről a Wikipédián, ám mielőtt tovább szőnénk történetünket, úgy gondolom, itt muszáj megállnunk egy pillanatra…

A képzőművészet egyik ága, a murális művészet közvetlenül a fal, a mennyezet vagy más állandó építészeti felület díszítő elemeként jelenik meg. Igen, még akár a graffiti is – bár ez inkább határeset… Sokkal inkább idetartozik a freskó, a szekkó, a sgraffito, a stukkó, a kerámia – és a mozaik. Murális alkotások már az őskorban is készültek, ilyenek például a híres altamirai barlangrajzok, vagy a későbbi időkből az egyiptomi sírokban vagy Pompejben található falképek. De hogy ne menjünk messzire, sgrafitto díszítette/díszíti a Szénosztályozó főépületének előcsarnokát, a BVK-óvoda falát, kerámia falikép a BVK egykori ebédlőjét, a kórház előcsarnokát, valamint a Lombikot – és persze idesorolhatók a Kolorcity falfestései is. A murális alkotások azért töltenek be fontos szerepet egy adott város, városrész életében, mert például nem egy zárt galériában, hanem egy szélesebb közösségi térben nyújtanak közös élményt a városlakók számára.

Balázs József Róbert számos országban járt tanulmányúton. Egy évig New Yorkban élt, itt készítette első fali mozaikmunkáját. A 36 négyzetméteres, velencei üvegmozaikból készült, Vitorlások című alkotás New York City egyik társasházának uszodájában található. Hullámok, halak, tengeri csillagok és vitorlások idézik fel a szabad teret – bár a mű inkább idézi a Balatont, mint a tengert. „Papírragasztós fejjel-lefelé módon készült a munka műtermi része, amit aztán olasz burkolómesterek építettek be a helyszínen a művész felügyelete alatt” – olvasható a BME Kepes Társaság honlapján. A tehetséges művészre felfigyelt a neves Kennedy Galleries is, amely a tagjai közé fogadta, s Brooklyn Bridges című linóleummetszete megtalálható a galéria gyűjteményében. Az 1966-ban hazatérő Balázs ezt a kapcsolatot az akkori világpolitikai helyzet miatt sajnos nem tudta kamatoztatni…

Itthon viszont szerencsére várták a munkák. Elsőként a kisterenyei gimnázium szertári folyosójának falára készített egy mozaik csendéletet, majd egy márvány és üvegmozaik árvíztáblát a Római partra, mely az 1965-ös árvíz szintjét jelzi. Velencei üvegmozaikból készített állami címert az I. kerületi művelődési háznak – talán innen az ötlet a Dimitrovgrád-címer elkészíttetésére is.

1968-ban egy figyelemre méltó alkotás született meg a keze alatt. A Mecseki Szénbányák fonyódi üdülőjének éttermét díszítette a 16,5 négyzetméteres, A kiskakas gyémánt félkrajcárja című üvegmozaik. A leírás szerint „a kompozíció a pénzecske történetét láttatja az ismert népmesében. Hármas és hetes elemek szerepelnek: három pénz, hét ember, hétszer a kiskakas, hold-nap együtt, délszláv népviselet (utalás a pécsi kapcsolatra), török császár és harcosok. A kompozíció játékos, egyúttal szigorú szerkezetű. A történet balról indul el, jobbra halad végig a felületen, míg végül győz az igazság, a gazdaasszony visszakapja a krajcárt, immár megháromszorozva azt (a megjelenítés miatti átköltés).” A művet a rendszerváltás körüli időkben (az üdülővel együtt) lebontották, ám az alkotónak és a fiának, Balázs Miklós Ernőnek (aki szintén mozaikművész) az utolsó pillanatban sikerült megmentenie. Sokáig a művész műhelyében „pihent”, de körülbelül tíz évvel ezelőtt ismét megtalálta – nagyon jó – helyét: a budapesti Bakáts téri Ének-Zenei Általános Iskola éttermét díszíti.

Márványmozaikból készített Puskin-portrét a Mecseki Puskin Művelődési Háznak, de művei gazdagították többek között a szegedi Royal Szálló éttermét (A Szegedi Fehér-tó világa), a budapesti Hotel Aero lépcsőházi ablakait (A repülés története, üvegablak-mozaik), az Old Firenze bár belső terét vagy a gyöngyösi Mátra Szállót (a város címerével).

Gránitmozaikból készítette el a budapesti Élelmiszeripari Gépgyár emblémáját, a kiskőrösi Petőfi Múzeum részére egy negyvennyolcas zászlót alkotott, és az ő műve díszíti a békéscsabai sportcsarnok főhomlokzatát is. A rendszerváltás után megbízást kapott egy-egy mű elkészítésére például a Budapest Banktól, a szolnoki Repüléstörténeti Múzeumtól, a Matávtól és a Magyar Tudományos Akadémiától is.

Hogyan készülnek a mozaikalkotások? Látszólag roppant egyszerűen… „‒ A színes kő, ez a színskála szinte minden spektrumában játszó nyersanyag a klasszikus mozaik és a berakásos intarzia között helyezhető el. A külföldről és a belföldi lelőhelyekről beérkező válogatott köveket előbb meg keli munkálni, majd ’keretbe’ állítva, egyenként kézbe véve úgy kirakni, ahogyan a megszokott módszerrel dolgozó festő teszi rá a vászonra a tubusokból a megfelelő színű és erősségű festékanyagot. Így készül a sok ezer darabból álló márványmozaik, márványkép. Amit azután már csak le kell csiszolni” – nyilatkozta Balázs József Róbert 1981-ben a Tükör című újságnak, és ebben az interjúban azt is elmesélte, hogyan találkozott ezzel az anyaggal.

„Gyermekkoromban a Bazilika környékén nőttem fel. A régi Vilmos császár úton volt apámnak egy kézimunka-rajzoló üzlete. Már akkor megragadtak a különféle színek és formák, de még inkább az a különleges kilátás, ami a kis üzlet parányi ablakából a városra, a nyüzsgő-mozgó emberekre, söröskocsikra, pöfögő autókra nyílt. Egy nagyítóüvegen át néztem mindezt, szemben a fénnyel, és a tárgyak, az emberek meg a városi tájkép is felülről lefele látszott, mint a camera obscurában. Az életnek ez a furcsa megjelenítése annyira bennem élt, hogy amikor gimnazista korom után pályát kellett választani, a Képzőművészeti Főiskolára gondoltam.”

A Dimitrovgrád park átadása

Kazincbarcika 1964-ben vette fel a testvérvárosi kapcsolatot a bolgár várossal. Nem véletlen a választás, hiszen a két város között nagyon sok a hasonlóság. Dimitrovgrád Bulgária első szocialista városa volt, és a már 1947-ben várossá nyilvánított települést ugyanúgy ipari központnak szánták, mint Kazincbarcikát. Dimitrovgrádra is jellemző a nagy zöld területek, parkok sokasága, s ugyanúgy a fiatalok városaként emlegették egykor. A két város között igazából a 70-es évek elején élénkültek meg a kétoldalú kapcsolatok – hivatalos delegációk jöttek-mentek, de ami fontosabb: a bolgár fiatalok nem csupán Kazincbarcika és környéke látnivalóival ismerkedhettek meg, de eljutottak Balatonszepezdre (és a fővárosba) is. Ugyanígy: a barcikai fiatalok nem csupán Dimitrovgrádba és Szófiába látogathattak el, hanem – és legfőképp – a bolgár tengerpartra is. Ezek a kölcsönös üdültetések egészen a rendszerváltásig rendszeresek voltak. Ám 1972-ben, Dimitrovgrád várossá nyilvánításának 25. évfordulóján, érthető módon nagyobb sajtónyilvánosságot kapott a testvérvárosi kapcsolat.

A park építését 1970 áprilisában kezdték el: egy öttagú dimitrovgrádi küldöttség tartózkodott akkor a városunkban (vezetője „Georgi Szlavov elvtárs, a Dimitrovgrádi városi Pártbizottság első titkára” volt), és ekkor ültették el az első rózsákat, „amely a két város barátságát” jelképezte. A következő évben a tanács ismét napirendjére tűzte a park létesítésének feladatát, meghatározva a konkrét időpontot is: a munkálatokat a testvérváros jubileumára kell befejezni. 1972 márciusában az Észak-Magyarország rövidhírben közölte, hogy „nagy gondot fordítanak Kazincbarcikán a parkok és terek csinosítására”, ám elsősorban a Dimitrovgrád park építésével foglalkoznak.

Májusban a Bolgár Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa járt Kazincbarcikán, és részt vett azon a magyar‒bolgár barátsági gyűlésen, amelyet a városi pártbizottság nagy tanácstermében rendeztek, s amelyen „a Pollack Mihály úti iskola úttörői is szép műsorral kedveskedtek”. Június 2-án egy 35 fős ifjúsági csoport érkezett a városba, megismerkedtek Kazincbarcika és a környék nevezetességeivel, részt vettek a Hőerőben egy ifjúsági nagygyűlésen, ahol Georgi Dimitrov születésének 90. évfordulójára ünnepi műsorral köszöntötték a testvérváros küldöttségét, majd elutaztak a balatonszepezdi táborba. Július 16-án a kazincbarcikai középiskolások csoportja utazott Bulgáriába egy háromhetes nyaralásra. Szeptember elején Kazincbarcika küldöttsége utazott Dimitrovgrádba a jubileumi ünnepségekre, s ajándékként magukkal vitték a park kicsinyített mását.

Szeptember 15-én, pénteken elkezdődött a magyar‒bolgár barátsági hét Kazincbarcikán. Az Egressyben bolgár grafikusok kiállítása nyílt meg, egyikeként a gazdag kulturális programoknak. Délután 4 órakor Takács István, a városi tanács elnöke ünnepélyesen felavatta az alsóvárosban épült Dimitrovgrád parkot, amelynek központi terét akkor már 1200 tő rózsa alkotta. A Kazincbarcikai Városgazdálkodási Vállalat dolgozói, a Városszépítő Egyesület tagjai és a város fiataljai szép munkát végeztek. Fenyők, tuják, mahóniák, platánok, acerok, egynyári növények és rózsák váltakoztak a területen. Húsznál több pad szolgálta a park látogatóinak pihenését. A gyeppel hézagolt sétányok a főhelyre tartottak, ahol a megnyitó ünnepségén elhelyezték Dimitrovgrád virágból készült városcímerét.

Ennek a helyére került később a márványból faragott címer, s a bolgár testvérváros is ez alkalomból küldte el később Dimitrov szobrát a park főterére, ezt 1973-ban állították fel. A park szomszédságában játszótér épült. Forgódob, mászórakéta, hinták, homokozók, pingpongasztalok várták az alsóvárosi gyerekeket (is).

Ismét különleges alkotással gazdagodott hát Kazincbarcika, s nem csupán ez az egy park emlékeztet a testvérvárosra – de az már egy másik história (lesz!).

➡

A csodálkozó turistákról már írtam egy korábbi cikkben, a Lennon-emlékoszlop kapcsán. Nos, ugyanígy minimum mulatságos lehet útba igazítani azt az idegent, aki ezek után a Kőrösi Csoma Sándor parkot keresi. „Ó, azt könnyen megtalálja. Az a park lesz az, ahol Dimitrovgrád város címere és Dimitrov szobra áll…”

Nem kellene ennek a közterületnek (és még egy másiknak…) visszaadni a régi nevét? Mégiscsak a múltunk egyik kiemelkedő része, amelyhez, úgy gondolom, sok kedves emlék fűzi még a városlakókat – közvetlenül és áttételesen is…