A mi utcánk

Bányász Józsefné, szül.: Réthy Zsuzsanna, sajókazinci gyermekkori emlékeinek egy újabb részletével ismerteti meg kiadványunk olvasóit. 1972 márciusában “A mi utcánk” címmel dolgozatot íratott a Központi Általános Iskolában osztályának tanulóival. A téma őt magát is megihlette, és leírta azt az utcát, ahol gyermekéveit töltötte. Így emlékezik erre Bányászné:

„Sok új, széles, virágos, nyílegyenes utcája van szocialista városunknak, Kazincbarcikának, de nekem mégsem azok a legszebbek, legkedvesebbek. Ez az utca nem egyenes, virágos, magas épületekkel övezett utca, hanem kis girbe-görbe, keskeny falusi utca. Hol voltak még akkor a fényes házak, a kövezett utak, a széles járdák, mikor itt már szalmatetős kis fehér házak sorakoztak a sáros vagy poros út két oldalán – követve a szeszélyes patak folyását.

Ez volt a falu legrégibb utcája. Az országúttól a temetőkapuig vezetett. Itt épült réges-régen: még a mohácsi vész előtt az utca legszebb épülete: a református templom, jóval később a katolikus is. A falu két iskolája is itt működött: ide jártak apáink, nagyapáink s magunk is iskolába tanulni. Boltja nem volt, ma sincs egy sem. Házai kétablakos, tornácos, fehérre meszelt otthonok, a kertekben virágok, fák, a kerítés előtt padok, hová esténként s vasárnaponként kiülnek beszélgetni az emberek.

Az utca lakói egyszerű emberek: földművesek, bányászok. Többnyire idős emberek, akiknek ez az utca jelentette és jelenti az otthont, a falut, a hazát. Forgalom itt nem-igen van. Egy-két szekér halad át időnként rajta, pár berregő kerékpár robog el. Csak néha téved erre egy gépkocsi. Annál kedvesebb színfoltja utcánknak a csordahajtás. Reggel korán megfújja kürtjét a csordás, és méltóságteljes lassúsággal csoportba verődve megindulnak a tehenek, a borjak ki a legelőre. Utánuk jönnek turkálva, röfögve a disznók, melyek hajtását a kondás egyhangú tutúú tülkölése jelzi. Aztán csend lesz, kezdődik a csendes munka az udvaron, a határban.

Aztán este várjuk haza a csordát, a nyájat. Ekkor már alig kell őket kísérni, minden állat pontosan hazatalál. A keresztútnál sem tévednek el, igen ritkán fordul elő, hogy egy-egy tehenet, disznót kísérni kelljen.

Utcánkat igen ritkán vagy talán sohasem sepertetik sem géppel, sem utcaseprővel. Mindenki a maga háza előtt seper, tisztítja az utat szombat este vagy vasárnap reggel. Az úttest már nem sáros, aszfaltos; sőt járdánk is van, vízvezetéki kutak adják a vizet. Persze minden udvarban van kerekes vagy gémes kút is. Nem futunk ki az utcára minden korty vízért.

Sok nevet viselt ez az utca már. Volt Tisza István út, Petőfiről, majd Dózsa Györgyről nevezték el később. Ma ezt az utóbbi nevet viseli. Jobban ráismernek ugyan a bennszülöttek úgy, hogy Templomsor, de jobban ráillene az Egressy Béni név is. A Szózat zeneszerzője is itt született a református parókián. De hát nem méltányolták kérésünket erre vonatkozóan.

Mi, akik itt születtünk, itt élünk, ragaszkodunk itt minden röghöz, minden fához, bokorhoz – s minden kedves emlékhez.”

Bányászné az utca leírásához mellékelt egy 1929-ből való képeslapot is, amely Sajókazinc egyik utcájának részletét ábrázolja. A képeslaphoz az alábbi eligazító megjegyzést fűzi: “A bal oldalon lévő ház (Dózsa Gy. u. 1.) az Ungár-féle kocsma és bolt, a középen lévő a mi házunk helyén lévő régi ház (Dózsa Gy. u. 2.), a mellette lévő kis házat lebontották. A jobb oldali nagy ház ma is áll, Széchenyi u. kb. 113. Egy zsidó asszonyé, Záli nénié volt… A jobb oldali széles házban bolt volt, Klein Móré. Leégett. A helyén Tamók Gyula bácsi épített házat. Tamók Gyuláné, szül.: Klein Kornélia ma is él, 80 éves elmúlt. Ő a Tamók fiúk anyja. Szomszédainkat, Ungárékat, Kleinéket elvitték a haláltáborba, Záli néni már akkor nem élt.”

Ennyivel is többet tudunk és hagyományozunk az utókorra az egykori Sajókazincról. Köszönet érte.