A szakdolgozatom írom. Másoddiploma. Este tizenegy óra is elmúlt már, de csinálni kell; egyrészt az idő is szorít, na meg valahogy ilyenkor jövök is bele.
Aztán egyszer csak tompa puffanást hallok a térről, ahova a szobám ablaka néz… Mi lehet ez – egy pillanatra elgondolkozom –, talán részeg esett el? Majd továbbmegy – gondolom -, nekem meg úgyis sürgős feladatom van… De aztán mégiscsak kinézek az ablakon. Az egyik íróasztallámpát le is oltom, hogy ne legyek túl feltűnő… Szép a tér ahol lakunk, az idő felettébb kellemes, nincs abban semmi különös, ha egy-egy italozni vágyó könnyen betér egy kocsmába vagy egy bárba (kinek melyik tetszik jobban), amiből van is egy, olyan éjjel-nappal üzemelő a terünkön a mi nagy bánatunkra.
Fürkészem a parkolót (nem messze a kocsmától, amit annak idején cukrászdának építettek)… fürkészem, s meg is pillantok egy négykézláb menni akaró alakot, ahogy próbál a néhány méterre lévő villanyoszlop felé araszolni… Termetesebb, idősebb és talán nem is férfi ezen a késői órán… Figyelek, nem minden részvét nélkül (végül is a részeg is ember), s még azon is elgondolkodom, hogy vajon mit fogok csinálni, ha komolyabb a dolog… Most már szinte teljesen bizonyos vagyok abban, hogy nő az, akit látok. Hümm… hát nők is szoktak inni – gondolom magamban -, de azért talán még jobban elgondolkozom, hogy hogyan tudnék segíteni neki.
Ha részeg és hajléktalan, talán mégse biztos, hogy mentőket kellene hívni… Valahogy nem nagyon szokták szeretni a hajléktalanok a mentősöket. Felállnak, aztán arrébb mennek, mire megjönne a segítség, aztán még én magyarázkodhatom… de azért töröm a fejem, hogy mi lenne a legjobb segítség. Talán lemegyek, ha nagyon kritikusnak látom a helyzetet, vagy talán akkor mégiscsak kihívom a mentőket… És ahogy ott figyelek és nézem az idősebb asszony mozgását, el kezdek gondolkozni, hogy talán nem is részeg, és most igencsak nagy bajban van…Várok még egy kicsit, talán fel tud állni és továbbmegy…
Ekkor nem messze egy tizenhat év körüli fiú jött keresztül a park egyik kitaposott ösvényén, nem messze az idős asszonytól.
– „Kisfiú”! — szól a néni.
A fiú rövid habozás után az asszonyhoz megy. Fel kellett mérnie a helyzetet, de mindenképpen arra a döntésre jutott, hogy neki segítenie kell.
Az asszony el is mondja, hogy miként került ebbe a kellemetlen helyzetbe. Körmenet volt késő délután (aha! hát ez volt az az éneklés!), majd esti mise utána, mikor jött haza a sötétben a járda padkáján megbotlott úgy, hogy most fel se tudott állni – foglalta össze a történetet.
A nem is olyan kisfiú elgondolkodik — érződik, hogy van benne jóindulat –, a megoldáson töri a fejét. Aztán mikor kiderül, hogy néni nem tud felállni, felajánlja, hogy kihívja a mentőket. A néni gondolkodik egy ideig, majd arra jut, hogy aligha van más megoldás és megköszöni a szívességet.
Várnak hát együtt, közben az öregasszony hálálkodik… Bizony ilyen tájban más emberek is az útjába hozhatott volna a „jó sors”… Ám ekkor a kocsma irányából egy kis társaság tűnik fel, akik közül egyikük hangos szóval köszönti hős fiatalemberünket, aki jól láthatólag nem örül ennek a találkozásnak. A társaság egy fiúból és két lányból áll. Ez utóbbiak közül is kitűnik az egyik feltűnően lezser (vagy mondhatnám kihívó) öltözködésével és széles mozdulataival – jól láthatóan kapatos, de mondhatnám úgy is, hogy erősen ittas. Ahogy lefordul az útról embereink felé jó nagy lendülettel, kicsit meginog, majd a földön fekvő nénihez lép olyan közel, hogy az már sérti az embert. A néni hátrahőköl — már amennyire tud ültő helyében –, s ijedten néz a jövevényre.
— Mi van, buli van? – kérdezi a kis ribanc a néni felé fordulva a túl bizalmas, fenyegető közelségből.
Aztán egy fél lépést mégiscsak hátralép és beszélgetésbe kezdenek, amit én nem hallok. A segítséget adó fiú a másik fiúval beszélget meglehetősen csöndesen… Nem olyan sokáig tart a beszélgetés, a csoport továbbáll, s nemsokára megérkezik a mentőautó.
A mentősök nem túl nagy izgalmat mutatnak kiszálláskor, elkezdik szemlélni a nénit, az embernek az az érzése, hogy részegnek gondolják, aki nem messze elesett a kocsmától. Aztán amikor beszélgetnek, kiderül az igazság is, hogy az idős néni bizony a templomból jött kivételes nap alkalmából, s a mentősök is mintha több empátiát mutatnának.
Végül arra jutnak, hogy beviszik a kórházba kivizsgálásra, ám a néni tiltakozásba kezd, a férjét emlegeti, hogy őneki bizony haza kell mennie, mert a férje várja otthon. Aztán – bár tisztán nem hallom őket – bizonyára elmagyarázzák a néninek, hogy telefonon is fel lehet hívni a férjét, illetve ezt meg is fogják tenni. Bár a sérült nem igazán nyugodt, de legvégül mégiscsak belenyugszik, hogy haza most nem fogják vinni.
Közben kiderül, nem csak én vagyok egyetlen fültanúja a jelenetnek. A tőlünk baloldalra lévő házból egy asszony hangját hallani, aki kihasználja, hogy épp „szünetet tart” egy rövid időre a „kisfiú”, az idős asszony és a mentősök közötti párbeszéd:
— Te fiú, nem ismerlek én téged?
Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy hogy van az, hogy az ilyen helyzetekben egyszerre csak előkerülnek a hülyék…
A „kisfiú” egy darabig csak néz, nem tudja, hogy hogy is kérdezhetnek tőle most épp ilyet, de rövid gondolkozás után mégiscsak rávágja a lehető legjobb választ, ami ilyenkor adható:
— Nem!
A nő elgondolkozhatott egy időre, mivel a hangja nem volt hallható, s – szerencsére – többet nem is szólalt meg.
Ekkor már a két mentős azon tanakodott a rövid vizsgálat után, hogy hogyan emeljék meg a moccanni alig tudó idős nőt. Mikor megvolt a terv, felálltak oldalt és óvatosan próbálták behelyezni a mentőautóba, ami nem ment olyan simán, de végül mégiscsak sikerült.
A fiú mindeközben végig ott volt, s figyelte, hogy mit is segíthetne…
