Kerekes István képei mesélnek. Gyermekarcok, felnőttportrék, kezek mondják el egy-egy élet történetét. Na és a szemek… „Akit érdekelnek a fotók, veszik a fáradságot, hogy megnézik a képeimet, azokban rólam is kialakul egy kép, hogy milyen is vagyok” – mondja Kerekes István. Mint régi „nézője” a fotóinak, mégiscsak kíváncsi voltam vele kapcsolatban arra is, amiről a képei nem beszélnek, mert nem is beszélhetnek… A kazincbarcikai fotográfust sikerült egy kicsit előcsalogatni a kamera mögül.
A honlapodon nem vagy túl bőbeszédű, mondván, a képek beszéljenek helyetted. Ígérem az olvasóknak, abból is kapnak némi ízelítőt, ám ez mégiscsak egy interjú lenne… Szóval mesélj magadról egy kicsit.
Itt nőttél fel Kazincbarcikán?
A honlapomat az utóbbi két évben kissé elhanyagoltam. Mostanában vettem kézbe, egy kis ráncfelvarrást végzek rajta. Nem pár perces munka, de remélem, néhány hét múlva készen leszek vele. Ez azt is jelenti, hogy még kevesebb információt hagyok rajta magamról, ugyanis azt gondolom, hogy amit csinálok, nem arról szól, hogy milyen eredményeim vannak, s hányszor, milyen helyeken voltak kiállítva a képeim. Számomra ezek lényegtelen dolgok… Akit érdekelnek a fotók, veszik a fáradságot, hogy megnézik a képeimet, azokban rólam is kialakul egy kép, hogy milyen is vagyok. Visszatérve a kérdésedre: Kazincbarcikán születtem, de a gyermekkoromat egy szomszédos faluban éltem le. A középiskolát itt végeztem el, és már felnőttként kerültem Barcikára.
Annyit azért mégis elárultál, hogy 2007 óta foglalkozol tudatosan a fotózással. Miért épp akkortól? Gyerekkori, iskolás élmények vezettek a fotózás felé? Miért nem lettél mondjuk grafikus?
Ezt a kérdést többen is feltették már. Igazából nem is tudom pontosan megmondani, hogy mikortól fotózom, hiszen már gyerekkoromban is vonzott a fényképezőgép, de akkoriban már csak anyagi okokból sem kattintgathatott egy gyerek a kedve szerint. Később, középiskolás koromban egy orosz Szmenával már próbálgattam, hogy mit tudok. Fotóztam a családtagokat, tájakat, virágokat, de az előhívás után mindig csalódtam a laborokban, hiszen nem azt kaptam kézhez, amit én látni, láttatni akartam. Aztán eljött a digitális korszak. Sokan mondják, hogy az analóg fotózás az igazi. Én nem térnék erre vissza. Számomra akkor nyílt ki a világ, amikor a saját kezembe vehettem a kidolgozást is. Nem voltak igazán sem gyermekkori, sem iskolás élmények, amik ide vezettek. Egyszerűen ez bennem volt, ezzel születtem, csak idő és lehetőség kellett, hogy ez kibontakozhasson. Emlékszem, a pályaválasztás elején azt mondtam otthon, hogy én fényképész szeretnék lenni. Ez akkor, megint csak anyagi okokból, nem valósulhatott meg. Talán ezért is nem szeretem ezt a mai, anyagias világot. Minden a pénzről szól, pedig nem erről kellene. Képeimen is inkább az élet árnyékosabb oldalán élők láthatóak. Ott több őszinte emberi érzelem létezik, mint a tehetősebb, képmutató, álszent, pénzközpontú másik oldalon. Hogy grafikus miért nem lettem? Azt sem tudtam akkoriban, hogy létezik ilyen…
A grafikust nem véletlenül kérdeztem… Mi tulajdonképpen a Facebookról, a KDK-ról ismerjük egymást, a többi mellett ott figyeltem fel egy gyönyörű, fantasztikus portrédra, ami Mezey Istvánról készült. Ismerted személyesen Pistát?
Igen, azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik ismerték Pista bácsit. Érdekes történet a mi megismerkedésünk története. Egy kicsit elkanyarodok a kérdéstől, hogy érthetőbb legyen.
A digitális korszak magával hozta az internetet, az interneten való bemutatkozást is. Mikor a fotós oldalakról ismeretlen ismerősök biztattak, hogy ezeket a képeket látnia kell az embereknek szélesebb körben is, állítsam ki a fotóimat, én csak mosolyogtam és legyintettem. Kiállítani? Én? Az legyen a művészek dolga. Aztán egyszer Barcikán sétálva egy plakátra lettem figyelmes, ami egy fotókiállítást hirdetett. Kíváncsi voltam, így hát betértem a Kisgalériába. Számomra óriási csalódás volt. A képek tartalmilag gyengék voltak. Nem voltak egységesek. Borzalmas volt a kidolgozásuk. Felháborító a tálalásuk. A fotósnak nagyon nem volt érzéke ahhoz, amit csinált. A portás nénitől hirtelen felindulásomban kértem egy nevet, hogy ugyan adja már meg nekem az elérhetőségét annak, aki szervezi ezeket a kiállításokat. Akkor azt gondoltam, hogy ha ilyenek kint lehetnek a falon, akkor az enyémek is kint lehetnének. A portás nénitől nem kaptam mást, csak egy telefonszámot, mondván ezen érdeklődjek.
Közben elmondom azt is, hogy pár alkalommal láttam egy férfit, akinek nagyon karakteres arca volt. Az unokája és a lányom együtt jártak angolórákra. Megfogalmazódott bennem, hogy le szeretném fotózni, de nem volt lehetőségem beszélgetni vele, letámadni pedig nem akartam.
Szóval a portástól kapott telefonszámot felhívtam, máig nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot. Egy rideg hang szólt az éterben, én csak annyit kérdeztem, hogy hajlandó lenne-e öt percet rám szánni az életéből. „Miről van szó?” – kérdezte. Személyesen szeretném elmondani, válaszoltam. Így kaptam lehetőséget, hogy megkeressem az illetőt. Az ajtó nyitásakor döbbentem rá, hogy ez az a férfi, akit egy ideje szeretnék lefotózni. Ő volt Pista bácsi. Nekem akkor fogalmam sem volt róla, hogy ki is ő valójában.
Bár a témaválasztásotok eltérő, nekem hangulatában hasonlítanak egymásra Pista grafikái és a te fekete-fehér képeid. Fekete-fehérben fotózol, vagy utólag teszed ilyenné a képeket? Azt mondják, egyáltalán nem mindegy…
Amikor első találkozásunkkor elmondtam, hogy szeretném a véleményét kérni a képeimről, ő azt válaszolta nekem, mielőtt megnézte volna azokat, hogy „Én a művészetben nem ismerek barátságot!”. Tudtam, hogy ő az én emberem. Egyből belopta magát a szívembe. Végre valaki, aki nem magas lovon ül, és nem a pénz diktál neki. A fotóim átnézése után azt mondta, hogy: „István! Ezt szigorúan csinálni kell! Meg kell mutatni!” Nagyon örültem a mondatainak. Ezek után már volt merszem megkérdezni, hogy készíthetnék-e róla pár képet. Az volt a válasza, hogy ő nem nagyon szereti, ha fotózzák. Jöjjek el legközelebb hozzá, a műtermében dolgozik majd, kapok 15 percet, ami alatt azt csinálhatok, amit akarok, de aztán menjek. Gondolhatod, mennyire feszült voltam. Negyed óra alatt ilyen nyomás mellett fotózni. Megcsináltam. Az elkészült képekből vittem neki. Volt olyan is, ami tetszett neki. Nekem nem igazán tetszettek. Mondtam, hogy szeretnék még egy alkalmat, amikor instruálhatom is egy kicsit. Közben sokat beszélgettünk a világról, emberekről, művészekről. Rájöttem, hogy sok közös van bennünk. Kialakult egyfajta barátság köztünk. A második fotózás már sokkal jobban sikerült. Mikor Erdélyből, egy-egy fotós utamról hazatértem, mindig megmutattam neki az anyagomat. Néha azt mondta, hogy ez meg az a kép benne elindított valamit, ő azt már tovább is gondolta.
Büszke vagyok arra, hogy a 65. születésnapjára rendezett kiállításának a molinóján, plakátján lévő képet én készítettem, hogy az erre az alkalomra készített könyvébe került portréja az én fotóm, büszke vagyok, hogy a nevét viselő művészeti központban is az általam készített portréja van a falon, és arra is, hogy saját magát is az én fotóm alapján festette meg a Barcika díszpolgárai sorozatához. Főleg azok fényében, hogy ugyan ő maga ezt nekem sosem mondta, de másoktól hallottam, hogy korábban a fotózást nem tartotta művészetnek.
A képeket színesben fotózom, nyersen, ahogy a gép elkészíti, utólag alakítom fekete-fehérré. Ne egy gép végezze ezt el. Én akarom kézben tartani, hogy mikor, hol mennyi kontraszt, milyen árnyalatok legyenek. Egy automata beállítás nekem nem elég. Ezért tényleg nem mindegy. Számomra az utómunkának ugyanolyan fontos szerepe van, mint magának az exponálásnak. Egyik vagy másik nélkül nem teljes a végeredmény.
A honlapodon felsorolod a kiállításaidat, sikereidet – hosszú a lista… Kazincbarcikán is megmutatod magad azért néha?
Sikerek… Igazából nem is tudom, mit jelent ez a szó. Nagyon sokat változott a véleményem erről a kezdeteim óta. Nekem lehet, teljesen mást jelent ez a szó, mint a többségnek. Ma már nagyon ritkán pályázok. Hogy nyersz-e egy képpel vagy sem, sokszor nem a tehetségeden vagy a fotódon múlik. Nem akarok sem szerénytelennek tűnni, sem másokat megbántani, akik esetleg nem így gondolják, ezért ezt itt most nem fejtem ki. (Majd egyszer négyszemközt elmondom 🙂 ) Számomra a fotózás művészet, és nem verseny, nem teljesítménytúra. Nem azért fotózok, mert egyszer majd a falon akarom látni valahol a képemet. Ezt nem lehet nagyüzemben végezni. Szívből, lélekből kell, hogy jöjjön.
Mindig is úgy gondoltam, hogy ha már itt születtem, Kazincbarcikán, az első önálló bemutatkozásom a közönség előtt is itt legyen. Ez sikerült is először 2009-ben. Aztán 2013-ban ismételtem.
Melyik kiállítás volt a legemlékezetesebb számodra?
Nagyon sok tapasztalatot szereztem a kiállítások terén is. Megfizettem a tanulópénzt. A legemlékezetesebb, a legsikeresebb, a legszebb a 2013-as barcikai. Erre nagyon büszke vagyok. Megszenvedtem, mire összejött, de sikerült. A város részéről is meglepetés volt a végeredmény. Ugyan voltak egyeztetések, de csak akkor tudtam meg én is, hogy mindez hogyan is néz ki, amikor már zajlott. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik kivették a részüket abból, hogy minden olyan legyen, amilyen végül is volt. Azt hiszem, elmondhatom, hogy tökéletes volt. Nagyon nehéz lesz felülmúlni. Majd egyszer, valamikor.
És melyik „sikeredre” vagy a legbüszkébb?
Azokra, melyekre nem pályázat útján került sor. Amikor csak úgy valahol belebotlanak valamelyik fotómba, akár kiállítva, akár könyvben, akár a neten és ezáltal kérnek meg, kérnek fel. Mint például az egyik Kid Rock (egy amerikai rock banda) videoklipjében, ami végül is nem került nyilvánosság elé szerzői jogi viták (nem az én fotóm, hanem másé) miatt. De nekem megvan 😉 Vagy amikor Irakból kértek fel egy iraki fotóssal közös kiállításra. Tavaly például az amerikai üdvhadsereg jóvoltából 14 000-es példányszámban jelent meg a Szent Biblia, melynek borítóján az én fotóm látható. Lenne még pár dolog… de mint mondtam, nem ezek a fontos dolgok.
Azt nem kérdezem, kire, kikre vagy a legbüszkébb – magad írod, hogy két csöppség többször szerepel a fotóidon, mint mások… Elnézzük neked 🙂 Rájuk parancsolsz, hogy addig nincs vacsora, míg modellt nem állnak minden este, vagy ez (komoly) játék is a részetekről?
Persze, az ember a gyerekeire a legbüszkébb, és mivel ők mindig itt vannak, állandóan fotózom őket. Egy fotó sosem lesz hiteles, ha beállítod rajta az alanyaidat. Azok robotmunkák, stúdiófotók. Nem az én asztalom. Instruálhatod az embereket, de sose mondd azt, hogy így vagy úgy tegyenek. A gyerekeim ebbe születtek bele. Elkerülhetetlen volt számukra, hogy ne fotózzam őket. 🙂 Gyerekeket fotózni a legnehezebb. Viszont a gyerekek őszinték. Ha elnyerted a bizalmukat, róluk lehet a legbeszédesebb fotókat készíteni. Igaz, türelem kell hozzá. Sokszor elképzelsz valamit, aztán ők nem érzik úgy, hogy akkor éppen partnerek akarnak lenni benne. Voltam olyan helyzetekben, amikor a helyszínt, a fényeket csodálatosnak láttam, de a gyerekek nem voltak hangulatban. Így nem is készültek el a fotók, csak a fejemben. A jó fotó nem beállított. A jó fotó a megfelelő pillanatban rejlik. Ott kell lenni! Át kell érezni. Gyorsan, mert sokszor a pillanat elröppen, s nem jön vissza. Karácsonykor nem a fa előtti beállított képek szólnak az életről, sokkal inkább az ajándék kibontása pillanatában az arcokon kirajzolódó érzelmek. A keresztelőn a felnőttek világát nem értő, feszengő gyermek arca… Sorolhatnám sokáig…
2015. január van, év eleje. Milyen tervek jutottak a következő 12 hónapra?
Nem szeretek tervezni. Sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezed. Élek a pillanatnak. Ha adódik lehetőség, ahol én számítok, a képeim számítanak és nem a pénzem, a kapcsolataim, akkor szívesen részese leszek.
Januárban Erdélyben, Székelyudvarhelyen a Magyar Kultúra Napján lesz egy kiállítása az Exposia alkotócsoportnak, melynek én is tagja vagyok.
Tavalyi kiállításának apropóján fotóztam Hegedűs Marika vizuális költőt. Ő egy könyvet akar megjelentetni az általam készített fotókat felhasználva. Talán ez a legkonkrétabb dolog a jövőre nézve. De ez inkább az ő projektje.
Mindig is nagy tisztelettel nézem Kerekes István képeit, hosszú percekig lenyűgöznek. Imádom azokat a képeket amik Erdélyben, vagy egy kis egyszerű viskókban készülnek, örökítenek meg arcokat, ellopott pillanatokat. A fekete tónus, a ráncok kidolgozása, a mondani való, a téma választás mindig sikeresen üt .Büszke vagyok arra, hogy a barcikai kiállítása idején én is „Örökbe fogadhattam” egy képét! Valóban nagyszerű, élményt nyújtó kiállítás volt….Örülök, hogy személyesen is megismerhettem egyszerű, de nagyszerű művész ember.
Mindig is nagy tisztelettel nézem Kerekes István képeit, hosszú percekig lenyűgöznek. Imádom azokat a képeket amik Erdélyben, vagy egy kis egyszerű viskókban készülnek, örökítenek meg arcokat, ellopott pillanatokat. A fekete tónus, a ráncok kidolgozása, a mondani való, a téma választás mindig sikeresen üt .Büszke vagyok arra, hogy a barcikai kiállítása idején én is „Örökbe fogadhattam” egy képét! Valóban nagyszerű, élményt nyújtó kiállítás volt….Örülök, hogy személyesen is megismerhettem egyszerű, de nagyszerű művész ember.