A Halásztól a Sörkertig – beszélgetés „Ottó bácsival” II. rész

Lehota Roland interjúja

Lehota Roland interjúja

1990. július 2-án nyitott az Ottó bácsi és Ida néni-féle Sörkert, és egészen 2012-ig vezették is azt. Az interjú második része ezekbe az időkbe enged betekintést.

A ’89 az nagyon „összejött”: eladták a Halászcsárdát, azaz a munkahelyet a fejünk fölül, meghalt a testvérbátyám, aki rendőrtiszt volt, műtöttek gerincsérvvel novemberben. Egy nagyon jó barátom megvette a Völgy úti élelmiszerüzletet, a feleségem ott volt pénztáros addig, míg én ki nem vettem a Sörkertet. Soltész Miklós bácsi csinálta akkor a Négycsöcsűt…

Soltész Bélának az édesapja?

Nem, semmi közük egymáshoz… Két hölgytől vette át (a két nővér „motiválta” a Négycsöcsű elnevezést), ők meg elmentek Putnokra, egy pinceborozóba (ám előtte még a híres-hírhedt Gombát csinálták a faluban ‒ L. R.). Meghalt utána mindkettőjük nemsokára. Az a lényeg, hogy nekem is volt két pincém fenn. Miklós bácsival jó viszonyban voltam. Ő mondogatta, hogy nem csinálom én már, nem bírom… Nem bírta már a vendégeket. Na, Miklós bácsi annyit tegyél meg, hogy szólj már nekem előtte, én látok benne perspektívát. Bejárt hozzánk előtte a presszóba meg a zenekar is: Fertus volt a prímás, Kálmán a bőgős, Höki a cimbalmos. 1990-ben kerültem az ÁFÉSZ-hez. Az ÁFÉSZ elnöknőjét nagyon jól ismertem, beszéltem is Csordásnéval, hogy engem érdekelne. Azt mondta, hogy megpályáztatjuk, de jó esélyem van, hiszen ismernek.

1986, a Sörkert átalakítás előtt és májusban az átalakítás után. Soltész Miklós öt évig vezette akkor a népszerű helyet (Közzétette a KDK-n: Soltész Zita)

A 80-as években nem nagyon jártam oda, de a Csónakázó-tóhoz jártam. Nem volt egy „jó hírű” abban az időszakban, vagy legalábbis a 80-as évek elején. Vagy nem jól mondom?

Jól mondod. A lakásunkból majdnem odalátni a Sörkertre, de képzeld el, amikor hazajöttem a ’80-as években a Halászból, éjszaka mindig a cigányzenekart hallgattam… Mit is akartam mondani? Ja, hogy nem volt jó hírű. Sok balhé volt ott.

Ilyen „élményem” nekem is volt ott. Például egy nő verekedett egy ridiküllel meg a férje egy másik emberrel. Én olyan tízéves voltam, és azt mondtam, nem nagyon fogok itt járkálni.

Nem hinnéd el, Leho… Kár lenne fényeznem magamat, de olyan szolid hangulatú üzletet sikerült csinálni – nem volt az könnyű, bele tellett az két évbe is, mire lecsillapodtak a kedélyek. Tartottak is tőlünk: sokan ismertek is minket a Halászból ‒ eljárt a kezünk néha… Ha szóltunk, akkor csend lett, úgyhogy nem tűrtük se az ordibálást, se a lármát. Kicserélődött a vendégkör. Mikor odamentem, én majd elájultam, mert S. Laci bácsi (nyugdíjas öregember volt) három kutyával járt a Sörkertbe, a három kutya az asztal alatt. Mondom, Laci bácsi, hogy van ez? Laci bácsi: Ez így volt, így lesz… Mire én: Laci bácsi, ez nem lesz így. Olyan sokáig orrolt ránk az öreg, de egyszer aztán csak megszelídült. Persze, hogy odajárt hozzánk, csak kutya nélkül… Szóval, nehéz volt, balhés ember is volt, azokat is mind le kellett szerelni. Hozzáteszem, a végén már úgy nézett ki dolog, egy-egy derűs tavaszi naptól egész nyáron végig, hogy tele volt babakocsival. Volt olyan, hogy „tizenakárhány” babakocsit számoltunk össze.

sorkert05

A Sörkert a 60-as évek vége felé. „Jön már a bika…” A prímás: Batyi Ferenc (Ottó bácsi archívumából)

A 90-es években „feljavult” a Sörkert…

Miért? Mert megbízható hely volt, csendes, és egyben csodálatos adottságai vannak. Na most gondold el, ha egy apuka kijött a babakocsival, míg anyuka otthon főzött meg takarított, merre vette az irányt? A legtöbb „része” a Sörkert fele irányította a babakocsit. 😀 Ugyanolyan szabad levegőn volt, az akácfák virágoztak, és ő pedig megihatott nyugodtan egy pohár sört. De ezzel hasonlóan volt a kismama is, ha ő tolta a gyereket, nyugodtan „eljégkrémezhetett”, vagy amit akart…

A Sörkertben sohase főztek?

Úgy nem.

Mert azért az olyan jellegzetes volt, hogy a borospincékbe vájt mulatókban adtak halászlevet.

Lehetett volna, és akartunk is, de akkor már olyan kötelmek voltak a köjál részéről, hogy nem tehettük meg. A közétkeztetésre gondolsz, te?

Igen.

Ez már annak számít. Itt csak annyit lehetett megcsinálni, hogy a bográcsban főzhetett mindenki, amit akart, mert azt nem vizsgálja az ÁNTSZ.

Bográcsban most is lehet főzni a Sörkertben?

Sőt, most is van négy-öt csapat jelentkező, hogy mikor szeretnének főzni. Ballagásra is van… Hanem mi csak a zsíros kenyérre „tértünk rá”, meg a tepertős pogácsára, egy időben én bevezettem a káposztás rétest, hoztam a Mazsolából tökös rétest – ezek „mentek”. Szép időszak volt. Egy időben kitaláltuk – Meszes is fő „szekértolója” volt az ügynek ‒, hogy Rockgödröt csináljunk.

Ez a 90-es évek végén volt?

Nem. 92‒95 tájékán volt… de majd mások megmondják. Nagyon sokan odajártak. Annyian beszorultak abba a Rockgödörbe, hogy magam is attól tartottam, hogy valami „balhé” lesz. Nagyon népszerű volt, nagyon szerették.

Gondolom, hogy az italfogyasztás eléggé megnövekedett, a rockerek ittak rendesen? Nagyon kellett figyelni?

Ajaj!

Megint egy veszélyesebb vizekre vitte ez a Sörkertet…

Másik történet: én tíz évre kivettem a Csónakázó-tavat. Csónakáztattunk, csináltattam két vízi biciklit, még béreltem mellé kettőt. Sorba álltak érte. Kilenc csónakunk volt még amellett. Nem hinnéd el, milyen népszerű volt!… Akkor még ott a bódéban büfét csináltunk!

Ez a kilencvenes években volt?

Persze… Jött az olimpia, Zsoltival felállítottunk egy 12×6 méteres sátrat.

Azt mondjuk el, hogy a „véndiófás Zsoltiról”, azaz a Véndiófa söröző tulajdonosáról beszélünk…

Persze. Nem szándékosan hagytam ki, közben ő került hozzám, a Sörkertbe. Korábban Miskolcon dolgozott, Diósgyőrben. Nagyon jó kijöttünk egymással. Amikor szóltak a Sport étteremben, hogy nem vennénk-e át, olyan dilemmába voltunk, hogy vegyük-e át ketten, vagy csak Zsolti. Még akkor csak béreltem a Sörkertet…

sorkert08

Míg a 80-as években a Halász inkább lefelé ment, addig voltak olyan helyek, amelyek felfutottak abban az időben. A 80-as években a Barcika étterem még a fénykorát élte, ott volt például videodiszkó Barcikán először, emlékeim szerint. Tetszik emlékezni a videodiszkókra?

Volt ilyen, de én nem jártam oda.

A Sportot is a 80-as években építették?

Valahogy úgy.

Ott is mentek a nagy videodiszkók. Az nagyon sok embert vonzott be.

Nem tudom.

Ennek az volt a lényege, hogy akkoriban már nagyon sok együttes csinált videoklipet, és tévében ment a klip, a zene pedig ki volt hangosítva.

Én csak arra emlékszem, hogy egyszer, amikor jöttem az egyik barátomtól, és útba ejtettem a Sportot, ott látom én a kislányomat, Szilvikét, felkértem táncolni. Akkor (még) élő zene volt. Mindenesetre Sós Karcsi bácsi volt az üzletvezető, és amikor elment, szóltak nekünk, hogy nem vennénk-e át a Sportot. Na, megint a nagy dilemma. Olyan forgalom volt abban az időszakban a Sörkertben, hogy alig győztük… Zárórakor kiöntöttük a kasszából a pénzt. Mártika bezárt…

Milyen Mártika?

A Zsolti anyukája.

Ő dolgozott a Halászban is?!

Igen. Csak mikor a Halásznak vége szakadt, ő elkerült Sajószentpéterre a „művházba”, presszóba, amúgy is péteri, s az a lényeg, hogy ő hamarabb végzett, mint mi… Mikor kiöntöttük a pénzt, Mártika nem hitte el, ilyet még nem látott, két óra hosszat csak a pénzt számolta, simogatta, „színezte”. 😀

Hozhatok még egy fröccsöt?

Igen… Azt bánom, hogy annak idején nem fényképeztük le… Nem jöttünk mi úgy el a Halászcsárdából, hogy ne emlékeztek volna ránk. Annyira szerették azt a garnitúrát, annyira bánták, hogy eljöttünk onnan, hogy amikor meghallották, hogy kinyitott a Sörkert, nem hiszed el, ha a homokbánya felé néztél, amikor kinyitottunk tíz körül, komolyan mondom, mintha búcsúba jöttek volna: nem bírtuk kiszolgálni őket, annyian voltak. Fellengzősnek hangzik, de így volt.

Mondhatjuk, hogy a Sörkert időszakos volt mindig?

Nem. Akkor télen-nyáron nyitva volt.

Amilyen időszakokra jobban emlékszem, azokban mindig úgy volt a nyitva tartás, hogy tavasztól kora őszig volt a főszezon, és télen néha kinyitottak, néha nem. Akkor ez az időszakosság nem mindig volt így.

Amikor a Rockgödör ment, akkor még szünnap sem volt.

Sokáig a hétfő volt a szabadnap?

Mi kedden tartottunk szünnapot. Amikor viszont „nagyon ment a Sörkert”, még télen sem tartottunk szünetet. Reggel még a hidat is letakarítottam, „végig nyomtam a havat”, hogy ha jönnek a vendégek, olyan legyen, amilyennek lennie kell. De jöttek is a vendégek.

Ida néni a Csónakázó-tónál, illetve a Sörkert előtt. Akkor még télen is nyitva voltak…

Hány óráig voltak nyitva?

Háát… éjfélig. Hivatalosan tízig, de mindig éjfél volt, mire bezártunk. A vége fele – amikor Peti fiam segített be – ő már reggelig ott maradt a vendégekkel.

Emlékszem arra a „korszakra”, amikor ő volt a pultnál… Voltak-e jellegzetes társaságok, akik a Sörkertbe jártak?

Mire gondolsz?

Arra gondolok, hogy voltak-e jellegzetes „figurák”, akik visszatérő vendégek voltak?

Voltak, voltak, abból állt az egész garnitúra… Ó, hát jó gyerek! 😀 … Annyit még el akartam mondani a Csónakázó-tó bérbevevéséről, hogy végül öt évig csináltuk, aztán elegem lett az akkori polgármester kötözködéseiből.

Miből állt ez a „kötözködés”?

Például olyanokat kritizált, hogy miért vannak falevelek a Csónakázó-tóban (a Csónakázó-tó körbe van véve fákkal – L. R.), vagy hogy miért van hínár a tóban. Őrület, amit dolgoztunk vele…

sorkert02

Hínárszedés

Hogyan záródott a Sörkert története?

Nincs befejezve.

Még mindig Ottó bácsi és Ida néni tulajdona, csak ki lett adva?

Így van. Bérleti üzemeltetésben működött még most, az elmúlt nyáron is, és úgy néz ki, hogy most is így fog működni.

Most már ritkábban nyitnak ki, csak időközönként működtetik, gondolok itt arra, hogy télen be vannak zárva.

Már eleve csak április 1-jétől októberig vannak nyitva. Én is csak a madarakat etetni járok ki, meg van egy kutyám, Süsü.

Süsü akkor még mindig megvan.

Süsü megvan tíz éve. Miért? Te is ismered?

Persze, hogyne.

A múltkor egy pedagógussal beszéltem, kérdezte, hogy hogy van a kutya. Kérdezem tőle, hát te honnan ismered. Így válaszolt: Hát a Süsüt mindenki ismeri!!!

Süsü épp nem a Sörkertben

Süsü épp nem a Sörkertben

Arról mindenképpen szóljunk, hogy Ida néni végigkísérte ezen a pályafutáson, ott volt végig a Sörkertben.

Így van. Négy gyerekem lett…

A két lány Pesten él?

Igen. A nagyobbik lányom, Hajni, londoni nyelvtanulás után Amerikába ment, egy családnál babysitterkedett, majd Miamiba ment, és egy utasszállító hajón kezdett el dolgozni, ahol kitanulta a sommelier szakmát. Egy ideig a Bahamákon is dolgozott. Tehát kint megtanulta, mikor viszont visszajött Pestre, még fejlesztette ezt a tudását. A párjával vállalkozásként reklámanyagokat csinálnak cégeknek most, de emellett Hajnalka nem vált meg a sommelier szakmától sem. Hétvégenként – ha szólnak neki – akkor a Gundelben csinálja.

Értem, az – ugye – az egyik legismertebb név a vendéglátásban. Tehát nem maradt teljesen abba a vendéglátás mint szakma a családon belül…

Nagyon szeretik ott, én beszéltem a főnökkel.

Szilvi pedig fodrász lett.

Szilvi itt dolgozott egy ideig az Egressy úton, itt is tanult, majd mikor „felszabadult”, alkalmazták is. Miután kiváltotta az iparengedélyt, maszek lett, elment Rudabányára dolgozni. Itt egy rövidebb időszakot dolgozott, majd felment Pestre, nyitott egy maszek kis műhelyet a Rózsák terénél.

A fiúk itt maradtak Barcikán?

Nem egészen. Attila, aki nem volt valami jó tanuló, a Don Boscóban tanult, hegesztő lett. Kezdetben nem nagyon ment neki ez a szakma, de beletanult. Igazából nem izgultam miatta, talpraesett gyerek volt. Ma a feleségével Sopronban laknak, és akár kétórás munkákra is áthívják a határon túlra. Jól megfizetik, megbecsülik a munkáját.

A nagyobbik fiú viszont itt maradt Barcikán?

Ő igen, megjárta a hadak útját. Most egy barátja vállalkozásánál segít, ablakokat szerelnek be.

sorkert01_20160501_0001

Ida néni és Ottó bácsi (Fotó: Takács Zsolt)

Végül még egy kérdés – nekem az egy jellegzetes dolog volt, hogy a Sörkertben tetszett énekelgetni ‒, a mai napig megy még az éneklés?

Hogy a fenébe ne! 😀 … De kivel? Mikor összeültünk, Béla (Soltész Béla) is nagyon szeretett énekelni, szegény Karcsi (Pásztor Karcsi) míg élt, kimondottan szeretett énekelni, és rengeteg sok nótát tudott. Ő geleji gyerek volt (Gelej dél-borsodi falu, Mezőcsáttól kb. 10 km-re, érdekesség, hogy a Halásznál emlegetett Tiszakeszivel egy járásba tartozik – L. R.), úgyhogy amikor összegyűltünk, nótázgattunk. Én rengeteg régi nótát tudok, sokszor mondták nekem, hogy tanítsam meg. Elmondom újra, de nem fogom leírni, ezt nem lehet úgy, hogy leírom, és meg fogják tanulni. Eszedben lesz, vagy nem lesz az eszedben. Ez kölcsönös volt Karcsival, sok nótát megtanultam tőle, és ő is viszont tőlem.

One comment

  • kajdacsy Tibor

    Kedves Roland, újabb írásodhoz gratulálok!
    Nagy örömünkre, remek riportod folytatásával, ismét újabb történéseket osztottál meg velünk. Talán amit hiányolok, a Sörkert megnyitásáról, a korábbi időszakokról kevés szó esett. Megvallom, jómagam sem tudtam volna többet regélni erről a korról.
    A 70-es évek végén, a Bondor-dűlőben négy házzal feljebb, volt pinceházunk, de akkoriban a Sörkert környezete, vendégköre miatt nem volt egy családbarát sörívó, inkább volt rozzant sarki kocsmához
    hasonló.
    A város egykori tanácselnökének jó képzelőerejének, szisztematikus, kitartó és hosszadalmas csatározásának köszönhetően, a megvalósult Csónakázó-tó hozta meg a sörkert működésében, színvonalának növekedésében a változást. A környék rendezésével, jelentős társadalmi összefogással indult 1977-ben a beruházás, a kivitelezés 1980-ban fejeződött be.
    A sörkert életében ekkor kezdődött a felvirágzás. Az „intézmény”, a korábbi „késdobáló” jellegét, problémás vendégeit kezdte elveszíteni, így a tó elkészülte után, kulturáltabb vendégkör jelent meg a környéken, de ehhez mindenképpen szükséges volt Balla Ottó és Soltész Béla rendteremtő, vendégcsalogató személyiségére.
    Szívből örülök, hogy a cikkben Soltész Miklós neve is említésre került. Abban az időben a város egyetlen vendéglátó diplomásáról, (Ker. Vendéglátó Főiskola) számtalan üzlet, többek kötött a „J” vezetőjéről méltatlanul kevés említés esik. Felesége, S.né Éva a Mazsolában kollégánk volt. Sajnálatosan mindketten hamar elmentek…
    Az ételkészítésről: Anno a KÖJÁL rettentően nagy követelményeket támasztott, mondhatni „állam volt az államban”. Ha nem voltak előkészítők, szakosított hűtőkapacitás, nem adták ki az engedélyt. Gyakran ellenőriztek, a dolgozok kezeiről, eszközökről, csapokról stb. kenetet vettek, azt laborban megvizsgálva ítélték meg az egység higénéjét, nem is volt annyi fertőzés, ételmérgezés, visszaélés mint manapság.
    Nagy meglepetéssel olvasom, hogy a Csónakázó-tavat is Ottóék működtették, sajnos ekkor már nem éltem a városban. Néhány gondolat a Borsodi Vendéglátó Vállalat központjából érkezett „ejtőernyősökről”. A 80-as évek elején megszűnt az említett vállalat, ill. fuzionált a Bükkvidéki Vendéglátóval. Akkor kerültek ki a központból vezető beosztású emberek. Igazgatóhelyettesként, így került Sós Károly a Sport Vendéglőbe, később az Igazgatási Osztályvezető dr. Hentesné a Napfénybe. Tőlünk a Napfényből két kulcsembert is elcsábítottak, mondanom sem kell pár hónap után, mindketten visszajöttek. Úgy tűnik, a központban íróasztal mögött szerzett tapasztalat, a gyakorlatban valahogy kevésnek bizonyult, mindketten nagyon hamar bedobták a „frottírt”!
    Az írásból nem derült ki, hogy az ÁFÉSZ mikor adta el, privatizálta a sörkertet? Talán még annyit, hogy az ÁFÉSZ-ket nem igazgató, hanem elnök vezette…
    Balla Ottót és Soltész Bélát barátsággal üdvözlöm!

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .