A 30 éves önmagát építő iskola

Czaga György írása

Czaga György írása

1961 tavaszán megbeszélésre hívtak-küldtek a Munkaügyi Minisztériumba (a továbbiakban: MüM) Célját inkább sejtettem, mint tudtam. Kiderült, hogy Kazincbarcikán vegyipari szakmunkásképzőt akarnak létrehozni, s megbízott igazgatónak engem szemeltek ki. Érdeklődtem az alapítandó iskola várható létszáma felől, amit 120-150 főre taksáltak. Ennek közlésével sem tudtak különösebb kedvet adni a feladat elvállalásához, mert ilyen nagyságú iskolát életképtelennek tartottam. A megbeszélésen ugyan nem született döntés, de az nem váratott magára sokáig. Sok irányból „hatottak” rám, és igent mondtam. Akkor természetesen nem tudtam, hogy milyen csodálatosan szép feladatot vállaltam.

Szegény szülők mostohagyermeke

Ismerkedve a tennivalókkal, megtudtam, hogy az iskolának az 1961/62-es tanévben indulnia kellene. Igen ám, de májusban az égvilágon még semmi nem volt meg hozzá! A MüM-nél nem szerepelt sem a tervben, sem a költségvetésben, mert a Nehézipari Minisztériumtól (NiM) várta a feltételek biztosítását. Nem volt nehéz megállapítani, hogy bizony mindkét szülő szegény.

Addigi működésem során (1953-tól tanítottam kezdettől szakmunkásképzőben) tapasztaltam a szakmunkásképzők általános megítélését, az iskolarendszerbe való „besorolásukat”. Tudtam, hogy szinte megkérdőjelezik iskola voltát. Paradox módon nálunk az iskola rangját nem az ott folyó kutató-nevelő munka, nem a produkált teljesítmény, hanem az adta, hogy milyen előmenetelű tanulókat vesz fel. Ezért volt az iskolánk már a születése pillanatában mostohagyermek.

105_1

105. Lékai III/10. autószerelő osztály, 1980. Osztályfőnök: Ladányi Béla. – Bártfai Jani, Vízí Sándor, Molnár Miki II, Nagy Attila, Bári András, Tolnai János, Lukács Zoltán, Hornyák Ferenc, Bór István, Teleki József, Tóth Attila, Imre Antal, Szabó József, Balázs Csaba, Sipos Tamás, Ladányi Béla, Majoros Pál, Klippel Imre, Szabó György, Balogh Ferenc, Bánszki János, Fazekas András, Kovács Sándor, Galicz Tibor, Magyar László, Jónás József, Varga Gábor, Molnár Miki I, Barva József, Gál Lajos és Solymosi József társaságában. (Fotó: Kerekes László / KDK)

Az újszülött életben marad?

A két minisztérium a vegyipari technikum akkori épületét (ma a BorsodChem Rt. kereskedelmi igazgatóságának ad helyet) szánta az új iskola bölcsőjéül. Az elképzelések szerint a technikumnak az új tanévet már a jelenlegi épületben kellett volna kezdenie. Ez volt a terv, ami azonban júliusban füstbe ment. Megkaptuk az épület földszinti részét „komplett” szakmunkásképző intézet kialakítására (laboratórium, vasipari műhely, tantermek, kiszolgálóhelyiségek). Hozzákezdtünk, és lett, amilyen. Augusztusban kiderült, hogy nem kapjuk meg az otthon (ma kollégium) céljára kijelölt épületet sem. Ekkor néhány dolgozója és tanulója volt már az „iskolának”. Telefonon értesítést kaptam, hogy délutánra hívjam össze a testületet, mert a MüM főosztályvezető helyettese akar velünk találkozni. Nagy izgalommal vártuk a „főnököt”, akitől segítséget és addigi munkánk elismerését reméltük. Boldogan mutattuk be neki a magunk által át- és kialakított helyiségeket. Ifjúi lelkesedéssel beszéltünk elképzeléseinkről, és kaptunk jó szót és segítséget! csak jóval később tudtam meg a látogatás eredeti célját, hogy az alapvető feltételek hiánya miatt az iskolát meg akarta szüntetni.

A Júdás zenekar (Rigó László, K. Farkas Sándor, Czugh Péter, Nagy Péter, Gecse Samu) a 105-ös "próbatermében" (Fotó: Nagy Péter / KDK)

A Júdás zenekar (Rigó László, K. Farkas Sándor, Czugh Péter, Nagy Péter, Gecse Samu) a 105-ös “próbatermében” a 80-as évek elején (Fotó: Nagy Péter / KDK)

Elindultunk

Alig több mint száz tanuló és 11 pedagógus besorolású dolgozó indult neki a tanévnek. Az utóbbiak közül többen itt fejezték be a pályájukat, innen mentek nyugdíjba, mások jelenleg is az iskola alkalmazottai. Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy izzó lelkesedéssel indult ez a maroknyi csapat. Kevesen rendelkeztünk pedagógiai képesítéssel és gyakorlattal. Beosztásunk és feladatunk azonban más volt, mint ezt megelőzően. Egyszerűen csak bátrak és lelkesek voltunk. E tulajdonságunkat hosszú időn keresztül megőriztük, és a hozzánk csatlakozók nagy részét magunkkal tudtuk „vinni”.

Surányi (105-ös) Szakközépiskola jubileumi kiadványa, ami az iskola 30. évordulójára készült. Az iskola volt diákjai, sportolói. (Fotó: Kálmánné Katalin / KDK)

Surányi (105-ös) Szakközépiskola jubileumi kiadványa, ami az iskola 30. évfordulójára készült. Az iskola volt diákjai, sportolói (Fotó: Kálmánné Katalin / KDK)

Kapcsolatunk környezetünkkel

kezdettől jónak, kiválónak mondható. Ez elsősorban annak a környezetnek köszönhető, amelyben éltünk, amely létezésünket szükségesnek tartotta. A város vezetői, a művelődés irányítói, az iskolák testületei nagyobb, sokkal nagyobb becsölésben részesítettek bennünket, mint az „MTH-sokat”. Talán így és ekkor alapozódott meg a nyitottságunk a város felé.

Működési rendünkből adódóan a vállalatok voltak a közvetlen, egyben talán a legfontosabb partnereink. Megértettük, hogy kölcsönösen egymásra utaltak vagyunk, és a kölcsönös segítés lehet a feladatok megoldásának a legfőbb záloga. Kezdettől kiemelkedő szerepe volt életünkben a BVK-nak, sokáig a Tiszai Vegyi Kombinátnak (TVK), majd az Észak-magyarországi Vegyiművek (ÉMV), a Borsodi Hőerőmű Vállalat (BHV), a Volán, a Borsodi Szénbányák Vállalat, az ÉMÁSZ, majd pedig az ÉRV jelentette a megnyugtató gazdasági hátteret. A vállalatok megalapozott igényeit, azok változásait tükrözi az iskola szakmastruktúrájának alakulása. Két vegyész szakmával (szerves- és nitrogénipari) indultunk, majd vasas, autós és villamos szakmákkal folytattuk, de pékeket és vájárokat is képeztünk. Legújabb a kereskedő szakma.

Az iskola múltja, szakmastruktúrája egyértelműen bizonyítja, hogy a szakképzésnek szüksége van a vállalatokkal (munkáltatókkal) való szoros kapcsolatra, azonban nem célszerű vele alárendelt viszonyba kerülnie (vagyis, hogy a vállalat tartsa fenn az iskolát). Ez viszonylag kiegyensúlyozott gazdasági viszonyok között is igaz, a vállalati csődök időszakában pedig tragikus lehet.

105-ös ballagás (Fotó: Tóth Gabriella / KDK)

105-ös ballagás (Fotó: Tóth Gabriella / KDK)

Létesítményfejlesztés oldallépésekkel

Megváltást jelentett, hogy otthon céljára megkaptuk a volt községháza (ma a Máltai Szeretetszolgálat otthona) épületét. Így indíthattunk 1961-ben egy osztályt a TVK számára, mert el tudtuk helyezni a távolban lakó fiatalokat. Ehhez az egységhez fűződik az első jelentős sikerünk: 1967-ben az otthon elnyerte a kollégium címet. Teljes volt az örömünk az 1962-63-as tanév megkezdése előtt, mert megkaptuk az Ifjúsági körtér 3. sz. alatt lévő teljes épületet. Iskolánknak ekkor már 370 tanulója volt.

Az 1963-64-es tanévre kinőttük a rendelkezésünkre álló két épületet, hiszen már 773 tanulóról kellett gondoskodnunk. Elindult az oldallépések sorozata. Diákotthoni helyet kaptunk a 112-esektől, és átvettünk egy munkásszállásként működő, de tanulók által lakott épületet Berentén, a Kokszoló-telepen. Az állapotára jellemző volt, hogy több helyen szűrődött be a fény, mint amennyi ablak volt rajta.

A tanévkezdés varázsát az adta, hogy önálló iskolaként, mint MüM 105. számú Ipari Tanulóintézet indulhattunk (addig a városunkban működő 112-es Intézethez tartoztunk). Megjelentek iskolánkban a villanyszerelők, esztergályos és marós szakmák tanulói, megkezdődött az érettségire épülő szakmunkásképzés. Óriási siker volt számunkra, hogy az egyik végzős tanulónk a Szakma Kiváló Tanulója versenyen vegyész szakmában országos első helyezést ért el. A siker szárnyakat adott. Ezt követően minden év tanulmányi versenyén kiemelkedően szerepeltek tanulóink. A tanév végén a fiatal alma mater kibocsátotta első növendékeit. Aztán jött a Vörös Csillag-telep, pontosabban mi mentünk oda. 1964-ben három barakkból „tantermet”, a Sport vendéglőből pedig vasipari tanműhelyt rendeztünk be. A tanórák izgalmát fokozták a teremben futkosó egerek, az ugráló-pattogó bolhák. Bizony, ezeknek a létesítményeknek a birtokbavétele nem jelentett előrelépést. De megszüntethettük a délutáni tanítást, ami kedvező lehetőségeket adott az iskolán kívüli foglalkozásokra, amivel éltünk is.

Felcsillant a remény, hogy iskolánk új épületet kap! Hosszas előkészítő munkát követően megkaptuk az új iskola makettjéről készült fényképet.

Az 1966-67-es tanévben a Berentei Általános Iskolában négy tantermet használhattunk. Tanulóink száma ekkor már megközelítette az ezret. Minőségi fejlődést jelentett, hogy a BVK-tól kaptunk egy kétemeletes épületet a Tardona-parton, ahol az érettségizett tanulóinkat helyeztük el. Azáltal is javult a helyzetünk, hogy a berentei otthonunkat Sajóbábonyba költöztethettük el. Aztán volt komplett iskolánk Kurityánban (a volt vájárintézet helyén), majd átvettük Ormosbányán a nehezen alakuló szakmunkásképző intézetet. Ennek épületét kollégiumnak használtuk. Az elméleti oktatást már az új iskolában oldottuk meg. Sajnáltuk Kurityánt otthagyni, mert a téli időszak kivételével rendkívül kellemes, jó környezetet adott kollégistáinknak. Ennek köszönhetően váltak rendszeressé a „Kurityáni Napok”. Minden év tavaszán vendégül láttak az ott lakó tanulók, az ott dolgozó kollégák, és majális jellegű találkozón töltött a sokfelé szakadt iskolai közösség egy-egy felejthetetlen napot. Mégis Ormosbányát kellett választanunk, mert az épület jó állapotban volt, központi fűtéses, vasúton elérhető és kollégiumnak kialakítható volt.

Az alcímben a fejlesztéseknél oldallépéseket említettem, ami egyben a mozgás színvonalát is minősíti. Az igazság az, hogy az oldallépés is csak akkor jön ki, ha volt már előrelépés is. Bizony, felvállaltunk olyan helyszíneket is (Vörös Csillag-, Kokszoló-telep), amelyeket a legjobb indulattal sem lehetett elfogadhatónak sem minősíteni. Mégis miért vállaltuk? Mert nagyon sok szülő szerette volna a gyermekét iskolába adni, mert a vállalatok igényelték a tanulókat, mert hittünk abban, hogy egyszer nekünk is lesz igazi iskolánk!

105-ös, vegyianyaggyártók (Fotó: Petik Lászlóné Kiss Erzsébet / KDK)

105-ös, vegyianyag-gyártók (Fotó: Petik Lászlóné Kiss Erzsébet / KDK) Balra fent kezdve: Szabó Beáta, Nagy Ágnes, Poczik Erzsébet, -, Nagy Mária, Siklósi Jánosné oszt. főnök, Bartha Andrea, Németh Andrea, Tomkó Judit. Balra lent: Varga Tünde, Bényei Emese, Perencsei Ágnes, Kőszegi Anita, Kiss Erzsébet, Krányák Krisztina, Buri Ágnes, Mátyás Ágota, Kruppa Erika, elöl: Kiss János.

A remények beteljesülőben

Megkezdődött az új intézet tervezése. Sok minden közrejátszott abban, hogy idáig eljuthattunk. Nem keveset nyomott a latban az az eredménysorozat, amelyet a hihetetlenül rossz körülmények ellenére elértünk.

Főhatóságunk 18 milliót adott a beruházásra. Ebbe kellett mindent „beleálmodnunk”. Amikor elkezdődött az építkezés, nemcsak gyakori látogatók voltunk ott, hanem dolgoztunk is iskolánk építésén. Elkezdtük a fásítást. Először a nyárfasorok jelentek meg, majd sorra került az egész tizennégy holdas terület beművelése, parkosítása.

Az 1968-69-es tanév megkezdése után költözhettünk be az általunk csodált épületbe, mely az addig használt épületek többségét egy évszázadnyi különbséggel múlta felül. Iskolánknak ekkor már 1200 tanulója volt.

Az iskola, a tanműhely, a laboratóriumok berendezésére nagyon kevés pénzt kaptunk. Ez nem csökkentette örömünket, hiszen úgy „nőttünk fel”, hogy a feltételeket magunknak kellett megteremtenünk. Gyártottuk a satuasztalokat, alakítottuk a szaktantermeket és építettük a sportpályákkal együtt a parkot. Mennyit dolgozott azon a lejtős területen tanuló és felnőtt, amíg a szántóföldből üdülő jellegű park lett! Mennyi munka kellett ahhoz, hogy – egyebek között – füves labdarúgó- és hatsávos futópályája legyen az iskolának!

Az intézet alapképzéshez szükséges része abban az időben megoldottnak tűnt. Kevésbé volt mondható ez a kollégiumokra. (Ekkor Kurityánban és a Tardona-parton laktak tanulóink.) A PVC-III. beruházásának időszakában csillant fel a remény. A BVK vezetőivel olyan elképzelés alakult ki, hogy az intézet munkásszállás céljára átadja a kurityáni egységet, és helyette a BVK építtet egy négyszáz személyes kollégiumot konyhával és étteremmel együtt. Örömünk azonban nem sokáig tartott, mert a vállalatnál történt személyi változások miatt a szóbeli megállapodást felmondták. De azért csak folytak a beszélgetések, megbeszélések, és végül 40 millió forint felhasználásával megépült a négyszáz fős kollégium (igaz, konyha és étterem nélkül, de a Lombik étterem közelsége miatt ez így is volt logikus). A kollégium szinte közadakozásból épült. A legtöbbet – pénzben és akaratban – a BVK és annak vezetői adták. A város vezetői a szervezésben és mozgósításban segítettek. Nem kevés pénzzel járult az építéshez hozzá az ÉMV, a BHV és az ÉRV. E példás csoportmunka eredményeként 1978-ban felavathattuk az ország egyik legszebb kollégiumát.

Ezzel lezárult intézetünk történetének egy fejezete. Jól éreztük magunkat az új körülmények között, de érdekes módon nosztalgiával gondoltunk a lezárult fejezet egy-egy epizódjára.

Ismét szóba került a konyha-étterem építése, a tornaterem bővítése, de a körülmények alakulása a tanműhely fejlesztésének irányába terelt bennünket. Az autószerelő-képzés magas szintre történő fejlesztését tűztük ki célul. Hány stációja volt ennek is! Először 12×30 m-es tanműhelyt építettünk. Talán ez a tanműhely fejezte ki legjobban azt a becsülést, amelyben a város és az iskolával kapcsolatban lévő vállalatok részesítettek bennünket. Ezt nem a beruházás nagysága (már anyagi gondokkal küzdöttek a támogatók is), hanem a segítők széles tábora és a segítés változatos formája fejezte ki. Volt, aki kavicsot, más nyílászárókat adott, tervet készített vagy falat rakott.

Az elkészült műhely meghaladta az autójavító üzemek műszerezettségét, s így segít ma is a városi és város környéki autósoknak a gépjárműjavításban (az autóklub állomásként is működik).

És nem írtam még azokról a folyamatos átalakításokról és építésekről, amelyek ugyan nélkülözhetetlenek voltak, de talán nem képezték az intézet működésének sarokpontjait. Vagy azokról a tanműhelyfejlesztésekről, amelyek a minőségi képzés alapját adták és a vállalatok valósították meg, a legtöbb esetben a közreműködésünkkel.

Hát valahogy így lett a 105-ösnek olyan létesítményegyüttese, amely az Irinyi János út és a Jószerencsét út deltájában található. Talán nemcsak azért, mert szép ez a terület, hanem azért is, mert sokan – joggal – magukénak is érzik, arra haladva gyalog és járművön, tekintetük e területet simogatja.

105-ös vegyészek "74-"77 (Fotó: Bodri Sándor / KDK)

105-ös vegyészek 74-77 (Fotó: Bodri Sándor / KDK)

Belső építkezések

Miközben házat kerestünk, építettünk magunknak, erős mozgást tapasztaltunk a gazdaságban, az oktatáspolitikában. Ezekkel a kihívásokkal is szembe kellett néznünk.

Iskolánk alapításának szükségességét működésének néhány esztendeje meggyőzően igazolta. 1962-ben már géplakatos és csőszerelő szakmára is iskoláztunk be tanulókat. A következő tanévtől villanyszerelő, esztergályos és marós szakmát tanuló fiatalok is tartoztak közösségünkhöz. Érettségizett fiatalok ugyanekkor kezdték tanulni a vegyészlaboráns szakmát. Ebben a tanévben 738 volt tanulóink létszáma. E számot tekintve tehát már életképes iskola voltunk. Mivel a vegyészképzés iránti igény tovább nőtt, a csőszerelők képzését átadtuk a helyi testvérintézetnek.

A képzési formában az 1967-68-as tanév hozott változást. A hagyományos forma mellett három osztályban kísérleti jelleggel beindítottuk az emelt szintű oktatást, főhatóságunk egyedi elbírálása és engedélye alapján.

Szó ami szó, eddigi működésünk már meglehetősen gazdag volt tanulmányi, kulturális és sportsikerekben. Ezek mögött pedig mintegy 1100 tehetséges tanuló és 120 iskolai dolgozó állott. A létszám gyors növekedése ellenére sikerült a tantestületet úgy építeni, hogy képesítési szintjét tekintve kategóriákban az ország egyik legképzettebb közössége volt. A műszaki tárgyak tanítói, a szakoktatók példásan rövid időn belül megszerezték a mérnöktanári, illetve műszaki oktatói képesítést. Így volt képes ez a testület – kiemelten a vegyész munkaközösség – szinte páratlan jelentőségű alkotómunkára.

A vegyiszakmunkás-képzés tanterveinek, tankönyveinek, módszertani útmutatóinak és más segédeszközöknek jelentős részét munkatársaim készítették. Érdemükként iskolánk a vegyészképzés valóságos szellemi műhelye volt.

Az emelt szintű képzés nem volt hosszú életű, mert viszonylag rövid idő alatt általánossá tették. E tagozat mintegy folytatásaként létrehozták a Dolgozók Kétéves Szakközépiskoláját, amely esti tagozatként működött. Sikerült ezt az iskolatípust intézetünk szerkezetébe beépíteni. Ezzel talán egy falat törtünk át, hiszen – érdem alapján – iskolánk is adott szakközépiskolai érettségi bizonyítványt. Ez az áttörés később a továbbépítkezés alapján képezte, a levelező, majd 1980-ban a nappali tagozatos szakközépiskolai képzést. (Sikeres négy év után szakmunkás-bizonyítványt és érettségit adott.)

Az esti, de különösen a levelező tagozat nemcsak racionális állomás iskolánk történetében. Olyan forrás is, amelyből mi, pedagógusok is táplálkoztunk. Az órákon, a beszámolókon, a vizsgákon nagyon gyakran olyan emberi tisztességgel, tudásvággyal és teljesítménnyel találkoztunk, amely gondolkodásunkon, érzelmeinken nem keveset igazított. És a nagyhangú „avatottak” papírgyártásnak nevezik azt az emberpróbáló munkát, amely ezeken a tagozatokon folyik. Lelke rajta annak a pedagógusnak és iskolának, aki tudás nélkül papírt ad! De hol a lelkiismerete annak a „beszélőnek”, aki a már felelősséggel gondolkodó, esetleg rendezett körülmények között élő embert akarja kizárni az ifjúkori „kihagyás” pótlásának a lehetőségéből?

105-ös Lékay 1981. A III/8-as "Villanyász" csapat.. – Gyorgy Kiss, Laszlo Toth, István Nagy és további 16 személy társaságában. (Fotó: Zabari István / KDK)

105-ös Lékai 1981. A III/8-as “Villanyász” csapat (Fotó: Zabari István / KDK)

„A” 105-ös

E helyen sikereket, győzelmeket kellene felsorolnom, amelyek elismerő csengés adtak iskolánk számának kiejtésekor megyén belül és azon túl egyaránt. Egyébként adhattunk nevet is iskolánknak (Lékai János), de mindig maradtunk a „105-ösök” Volt „adománynevünk” is. Ezt annak köszönhettük, hogy nagy számban iskoláztunk be érettségizett fiatalokat 1969-ben. Ezért nem minden humor nélkül „Lékai Egyetem”-nek is tituláltak bennünket.

Eredményeinkről nehezen írok, mert mindig is nehezen beszéltem erről. Annak viszont örültem, ha mások hozták szóba. A siker átélése után már a következő feladattal foglalkoztam. Eközben természetesen „munkáltak” bennem azok az erők, amelyeket a sikerek élménye és tudata táplált.

Az eddig leírtakon túl mitől lettünk „a” 105-ösök? Mert a testület fiatal, lelkes, tehetséges és vidám volt? Ezért is. Hogy szívesen fogadtunk mindenkit, aki ajtót nyitott ránk? Ezért is. Mert a testület kiemelkedő munkát végzett az oktatási segédeszközök fejlesztésében? Bizonyára ezért is. Hogy kérés esetén nem tudtunk nem segíteni? Vitathatatlan, hogy ennek is volt szerepe. Hogy gyermekünkként neveltük az állami gondozottakat és az elesett gyermekeket? Kétségtelen, ezért is. Ezek egy-egy szálak abból a csomóból, amit intézetünk élete, működése képezett.

Szívesen vállaltuk az iskolák közötti versenyeket, vetélkedőket, vállaltuk a megmérettetést. A Szakma Kiváló Tanulója verseny megyei és országos győzteseinek és helyezettjeinek örvendetesen hosszú sora emelte magasra a szinte nevünket jelentő 105-öst! A vegyészek mellett a géplakatos-tanulóink értek el páratlan eredményeket. Ennek kapcsán fogalmazta meg jó humorral az igazságra is utaló hitvallásunkat egyik kollégánk:

„Mi a második helyezésnek is örülünk, ha az első is a miénk.”

A tantárgyi versenyekben nem kevésbé voltak sikeresek tanulóink és a felkészítő kollégák. A szakrajz, a mechanika, a fizika – szinte a mi tantárgyaink voltak. Volt idő, amikor bizonyos szisztéma szerint értékelték az intézetek teljesítményét a tanulmányi versenyeken elért eredmény alapján. Az országos rangsorban a 8. helyet foglaltuk el, pedig csak 8-10 szakmában képeztünk tanulókat, míg mások 40-50-ben. A versenyeken ez nagy hátrányt jelentett nekünk.

A kulturális vetélkedők! A megyében, sőt az országban jóformán egy intézet csapata(i) (hagyományos, szakközepes, levelező) volt esélyes, amelyiket mindegyik induló szeretett volna legyőzni. Néha sikerült.

És a sport? Közösségi életünknek, iskolai munkánknak pótolhatatlan részét képezte. Sokan vitatták akkor is kiemelt szerepének helyességét. Az ellenzők – és sajnos nagyon sokan gondolkodtak így – a tehetség fogalmát károsan egyoldalúan értelmezték. Lényegében csak az intellektuális teljesítményt sorolták ide. Ezzel mindig kirekesztették az ifjúság nagyobbik hányadát azokból az élményekből, amelyeket a győztes mérkőzés, a dobogó legmagasabb foka, a bajnoki érem viselése adott számukra. Sokan, nagyon sokan akkor érezhették magukat igazán valakinek. Ez a hitvallás késztetett bennünket a Sportkollégium létrehozására is.

Csapataink és versenyzőink országos bajnokságokon voltak a legjobbak között (sokszor a legjobbak). A válogatott sportolók sorát adtuk a különböző sportágakban és korosztályokban. Ma már büszkén vallják tanítványaiknak, iskolánk volt tanulójának, Kazincbarcikáról indulónak azokat a sportolókat, akik magas szinten, esetleg magyar válogatottként mutatják be ez irányú képességüket.

Hát íme, itt egy csepp a tengerből. Talán hasonlít rá, de mennyire nem ugyanaz! Ennek élménye, kudarca lenne képes az emlékezést teljessé tenni. Ezeket összegyűjteni képtelenség, így megmarad az emlékezetben, s talán érdemes is megőrizni.

Czaga György, az Intézet egyik alapítója

(A szerkesztő megjegyzése: A MüM 1961. szeptember 1-jei hatállyal bízta meg Czaga Györgyöt a 112. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatóhelyettesének azzal, hogy a létrehozandó új szakmunkásképző intézetet szervezze és vezesse, majd 1962. október 1-jével az új intézet igazgatójává kinevezte. E munkakört majdnem harminc évig, 1991. december 31-ig töltötte be, amikor nyugdíjba vonult.

A 105-ös a leghitelesebb tanúja annak az eredményes munkának, amit Czaga György majd három évtizedig az intézet élén végzett. Ezt a munkát számos magas kitüntetéssel is elismerték. Kiemelkedik ezek közül az Ifjúságért Érdemérem, amelyben 1972-ben részesült, valamint a Munka Érdemrend arany fokozata, melyet 1985-ben kapott meg.)

Hozzászólás