20 év Kazincbarcikáért – A közellátás javításáért… Kenyércsata

Gyakran előfordult, hogy 2-3 napos ünnepek előtt akadozott az ellátás, hol ezt, hol azt nem lehetett kapni a boltokban. A legnagyobb bosszúságot az okozta, ha valaki kenyér nélkül maradt, vagy csak szikkadt kenyérhez tudott hozzájutni. Ezek engem is bosszantottak, ezért a kereskedelem ünnepi felkészülését megkülönböztetett figyelemmel kísértem. Ezt tettem 1969 húsvétja előtt is. A célom az volt, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzek a boltok felkészüléséről, s ha szükséges, személyesen intézkedjek az esetleges ellátási zavarok megszüntetésére.

A húsvét előtti szombaton reggel mindjárt elindultam és sorra jártam az élelmiszert árusító boltokat. Örömmel tapasztaltam, hogy a boltok jól felkészültek: bőven volt hús, hentesáru, kenyér és pékáru, tojás, ital stb. Sehol nem kellett intézkedni, beavatkozni. A kora délutáni órákban nyugodtan mehettem haza, hiszen a boltokban még annyi kenyér volt, hogy záróráig ki kellett tartania, sőt még az ünnepek utáni nap reggelére, nyitásra is bizonyára sok helyen maradni fog.

A húsvét utáni kedden, az első munkanapon, nem a tanácsra, hanem Miskolcra kellett mennem, ahonnan csak délután öt óra felé jöttem meg. Nem sokkal a megérkezésem után csörgött a telefon: Magyar Pista barátom hívott telefonon, s azt kérdezte, tudom-e, hogy a boltokban nincs kenyér? Igen meglepődtem, mert bennem még az ünnep előtti kedvező kép élt, s el sem tudtam képzelni, hogy azóta másképp is alakulhatott a helyzet. Gyorsan felhívtam egy-két boltot, ahol megerősítették Magyar barátom közlését, akivel ismét beszéltem telefonon, s megállapodtunk, hogy a Lenin úti kenyérboltnál (későbbi édességbolt) találkozunk pár perc múlva. Hamar a boltban termettem. Üres polcok és szemrehányó, mérges tekintetek fogadtak.

Úgy éreztem, hogy gyorsan és közvetlenül, a kereskedelmi felügyelőt megkerülve kell cselekedni. Ezért máris a telefonhoz léptem, hogy beszéljek Gönczi elvtárssal, a Sütőipari Vállalat igazgatójával, s kérjem, hogy azonnal szállítsanak kenyeret. Gönczi elvtárs Budapesten volt; a felesége azt tanácsolta, hogy férje helyettesét, a Bukta bácsit keressem meg. Mivel neki nem volt telefonja, Magyar barátommal egy személykocsit állítottunk meg a Lenin úton, megkérve a tulajdonost, hogy vigyen el minket a Bukta bácsihoz a Szabó Lajos út környékére. Pár perc múlva már velünk volt a Bukta bácsi és hívta a kenyérgyárat, hogy megtudja, van-e kenyér. Azt az információt kapta, hogy a barcikai gyárban nincs, csak a sajószentpéteriben, de nincs szállító járművük. Ismét gyorsan kellett határozni. Üzentünk a tanács gépkocsivezetőjének, hogy haladéktalanul „fogjon be”, s a Volgával legyen a kenyérboltnál. Amíg megérkezett Zelenák elvtárs a Volgával, a boltban lévőket megnyugtattuk, hogy hamarosan lesz kenyér, sőt, a bolt vezetőjét megkértük, hogy a forgalmasabb boltokba is szóljon át, hogy még ma lesz kenyér. Mi pedig a Bukta bácsival beszálltunk a Volgába és irány: Sajószentpéter. Ott gyorsan megrakodtunk, s néhány perc múlva már Barcika felé robogtunk a 2 kg-os kenyerekkel. Záróráig még csináltunk néhány fordulót, hogy a többi boltot is kenyérhez juttassuk.

Zúgott a Volga a kenyerekkel… (Fotó: Wikipédia)

Mikor végeztünk, mint ha megváltoztak volna az arcok: a szemrehányás helyett elégedettséget tükröző melegség áradt a tekintetekből. Ezzel és egy fontos tanulsággal tértem haza: nem elég csak az ünnep előtti ellátásra fokozottan figyelni, az ünnepek utáni napokra is gondolni kell.

Részlet Takács István: 20 év Kazincbarcikáért c. könyvéből (A fotók illusztrációk, az eredeti kiadványban nem szerepeltek)

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..