1964: olimpiai bajnok japán birkózók a mozi épületében

Takács Zsolt írása

1964-ben Ázsiában először rendeztek ötkarikás játékokat. Az olimpiára Tokióban, október 10. és 24. között került sor. Az éremtáblázaton Japán a harmadik helyen szerepelt az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött, birkózásban viszont, mind kötött-, mind szabadfogásban, az élen végzett. A japán birkózóválogatott az olimpiát megelőzően Magyarországon is bemutatkozott, 1964. május 29-én például Kazincbarcikán, 17 órakor a filmszínház termében.

Érdekes újsághírre bukkantam a Békés Megyei Népújság 1964. május 28-i számában. Az aznapi sportoldal – gondolom – hozza a szokásos formáját: háromhasábos beszámoló a legfontosabb sporteseményről, a megyei II. osztályú labdarúgó-bajnokságról. Szinte mai NB I-es nézőszámok a rangadókon: a Déli csoportban az Orosházi Spartacus 4:1-re legyőzte a kissé elbizakodottan pályára lépő Gyulavári csapatát (400 néző, V.: Szabó), az Északi csoportban a Bcs. Anyagipar 8:0-ra mosta le a pályáról a Kötegyánt (200 néző, V.: Busi), míg az éllovas Mezőberény 500 néző előtt aratott diadalt a Füzesgyarmat fölött (5:0, V.: Kovács).

Mivel akkoriban is a sportrovat volt a legolvasottabb oldal, az apróhirdetések mellé betettek egy „Közületek munkaerőigénye” című munkaerő-toborzó „felhívást” is, amiből megtudható például, hogy az ÉM 44. sz. Áll. Építőipari Vállalat azonnal felvesz budapesti munkahelyekre, természetesen jó kereseti lehetőséggel, női segédmunkásokat kőművesek mellé (18 éven felül!), a cafetéria munkásszállás, napi kétszeri étkezés, munkaruha. Vidékieknek viszont tanácsigazolás, szakmunkásoknak szerszám szükséges. Jelentkezni Budapesten, a Kossuth tér 13-15. földszintjén lehet…

…és itt kapott helyet a fentebb említett hír is, „Megérkeztek a japán birkózók” címmel…

 

A japán kötött- és szabadfogású birkózóválogatott egyenesen Moszkvából érkezett hazánkba, és a vasárnapi, illetve hétfői fővárosi viadalok előtt négy vidéki városba is ellátogattak: Diósgyőrbe, Kazincbarcikára, valamint Békéscsabára és Orosházára. A válogatottat két csoportra osztották: az északi csoport vendégszerepelt a városunkban, szabadfogásban M. Kaneko (légsúly), I. Horiuchi világbajnok (könnyűsúly), T. Sasakih (középsúly), M. Saito (nehézsúly), a kötöttfogásúak közül pedig T. Hanahara (lepkesúly), N. Oshima és K. Sakurama (pehelysúly), S. Kazama (váltósúly) és A. Nakuhara (félnehézsúly). A déli csoport az Alföldön tartott bemutatót, tagja volt többek között O. „Animal” Watanebe kétszeres világbajnok (szabadfogás) és M. Ichiguchi egyszeres világbajnok (kötöttfogás).

A japán vendégek vélhetően a magyar konyha fogásaival is megbirkóztak, erre utal, hogy vidéki turnéjukat megelőzően már megegyeztek a magyar birkózókkal, hogy a budapesti főmérkőzések előtt a mérlegelésnél 2 kilós (!) súlyengedmény lehetséges…

De vajon hogyan és miért kerültek Magyarországra, illetve Kazincbarcikára a „kapitalista” japán birkózók? Miért nem mondjuk a „testvéri országok” birkózói, Valcsev vagy Gardzsev jött Bulgáriából, netán a két Anatolij, Koleszov és Roscsin a Szovjetunióból?

Békés egymás mellett birkózás…

A II. világháborút követően a korábban egy oldalon álló Japán és Magyarország a vasfüggöny két külön oldalára került, így a korábbi hol ellenséges (I. világháború), hol szövetséges, hol lazább, hol szorosabb kapcsolatok új alapokra helyeződtek, nem függetlenül attól, hogy a két világhatalomnak éppen mi volt a szándéka a befolyása alá vont országokkal. Ma már némileg mulatságos, hogy Moszkva gyakorlatilag ugyanazt várta a japán-magyar kapcsolatok erősítésétől, mint Washington, természetesen egymás rovására… Vagyis: a nagy testvér az amerikai-japán viszony gyengítésére használta volna fel e relációt, míg az Egyesült Államok abban reménykedett, hogy így teheti távolabbá Magyarországot a Szovjetuniótól.

Lássuk be, nem egyszerű a nagyhatalmak élete sem…

Mindenesetre Japán a rá vonatkozó békeszerződés hatályba lépését követően, 1952-ben megpróbálta újból elfoglalni régi helyét a nemzetközi színtéren, rövid idő alatt több mint hetven országgal vette fel, illetve állította helyre a diplomáciai kapcsolatokat. Kivéve természetesen a keleti blokk országait…

Ugyanakkor a kifelé elzárkózó magatartást mutató két ország „fű alatt” mégiscsak törekedett valamiféle szorosabb kapcsolatra. Például az akkori magyar külügyminisztérium keretén belül létezett egy Távol-keleti Népi Demokratikus Osztály, amely vezetője kezdeményezésére hamarosan átneveződött simán csak Távol-keleti Osztályra, önálló japán referatúrával. De cikkünk igazi témája miatt most ugorjuk át az ötvenes éveket…

A 60-as évek elejére a “békés egymás mellett élés” politikájának megfelelően egyre inkább megélénkültek a kétoldalú kulturális, sport-, műszaki, tudományos kapcsolatok. 1961-ben a Liszt-Bartók-emlékév alkalmából például Japánban turnézott Lehel György és Ferencsik János karmesterek, illetve Fischer Annie zongoraművész, és a KISZ Rajkó zenekara is nagy sikereket aratott. Minden évben tucatszám látogattak Budapestre japán újságírók, rádiós és televíziós riporterek. 1962 májusában Japán a világháború után első ízben képviseltette magát mintegy húsz céggel a Budapesti Nemzetközi Vásáron. 1962-től egyre több japán turista érkezett hazánkba, míg a magyarok – már persze aki ezt megengedhette magának és megengedték neki – az olimpia évében, 1964-ben mehettek „tömegesen” és szervezetten a távol-keleti országba: az IBUSZ szervezésében mintegy 105 fő.

1964-ben olyannyira kedvezőek lettek a körülmények a két ország viszonyában, hogy a japán fél 1964. május 11-én kelt szóbeli jegyzékében végül bejelentette, hogy „Budapest egyetértése esetén 1964. június 1-vel javasolják a két országban működő képviseletek nagykövetségi szintre történő emelését. A szintemelést a kormány május 14-i ülésén, az Elnöki Tanács pedig 1964. június 2-i határozatában hagyta jóvá. Ezt követően Budapesten és Tokióban ugyanazon a napon, 1964. július 7-én került sor az addig követi rangban szolgáló misszióvezetők nagyköveti megbízólevelének átadására.”

Azokban a napokban tehát, amikor a japán birkózóválogatott Kazincbarcikán is járt, fontos megállapodás született a két ország között. Egy a dolgozó nép számára nem túl izgalmas hírt így erősíthetett, tehetett még pozitívabbá a kiváló sportemberek bemutatkozása, és mivel akkoriban is központilag szerkesztették a vidéki sajtó tartalmának nagy részét, az esemény(ek)ről gyakorlatilag az egész ország értesülhetett.

A város 10. éves fennállása

Arról viszont csak a több évfordulóra is emlékező kazincbarcikaiak tudhattak, hogy egy hónappal a japán sportolók látogatása előtt, április 21-én (más források szerint április 19-én), Egressy Béni születésének 150. évfordulóján emléktáblát helyeztek el az 1958-ban átadott „kiskultúrház”, vagyis a Béke mozi falán. Amely épület még ekkoriban sem szolgálhatta teljes mértékben a kultúrát, hiszen az emeleti részein – még jó pár évig – városi párt- és KISZ-szervek működtek.

A várossá nyilvánításának 10. évfordulóját ünneplő Kazincbarcikára egyébként nem akármilyen sportolók érkeztek. Tsutomu (Cutomu) Hanahara pár hónappal később az olimpián aranyérmes lett lepkesúlyban, míg az előző évben világbajnoki címet szerzett Iwao Horiuchi (Ivao Horiucsi) a dobogó harmadik fokára állhatott fel. Maszaki Kaneko négy évvel később, a mexikói olimpián ért pályafutása csúcsára, és lett aranyérmes.

A tokiói olimpián a magyar birkózók is kitettek magukért: két aranyérmükkel az ötödik helyet szerezték meg a sportág éremtáblázatán, kötöttfogású birkózásban pedig – holtversenyben a japánokkal – az első helyet!

Polyák Imre Helsinki, Melbourne és Róma ezüstje után Tokióban aranyérmes lett, míg Kozma István, vagyis Pici az ezen az olimpián szerzett diadalát négy évvel később Mexikóvárosban is megismételte – és talán lett volna harmadik is, hiszen tagja volt a müncheni olimpiára készülő keretnek. Ám 30 évesen, 1970-ben, autóbalesetben elhunyt.

Hogy Kazincbarcikán kik voltak a japánok ellenfelei? A helyszíni beszámolóknál talán csak az lenne még meglepőbb, ha fényképek is előkerülnének az eseményről…

Források: Békés Megyei Népújság

Wikipédia

Arcanum – Hungaricana.hu

Wintermantel Péter: A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok két évtizede 1944-1964

Hozzászólás